A fiatalasszonyok ünnepi viselete a fikető, fiketőkötő. Anyaga fekete bársony. Színes, apró virágmintákkal hímzett, szélén nagyobb szemű fehér gyönggyel díszített, az egész hajzatot fedő fejdísz. Ennek tartozéka a „fiketőkötő” mely a fikető anyagából készült, s annak díszítő elemeivel hímzett kb. 7-8 cm széles és arasznyi hosszú szalagpár, melyet vékony, fekete pertlivel kötnek a nyakra. Díszes mellkendőnek is lehetne nevezni.

Mindkettő kimondottan szász eredetű viselet.

Az asszonyok viseletéhez tartozott: kék vagy piros szoknya, fehér – csipkebetétes – kötény, fekete bársony lájbi, fehér ing. A menyecskék (fiatalasszonyok) ünnepi viselete volt még a fehér szoknya, amihez kötelező módon színes kötény járt és a kötény színének megfelelő lájbi. Lábukon fekete magas szárú, fűzős cipőt hordtak.

A leány viselet: fekete vagy piros bársonylájbi, fehér ing, fehér szoknya és fehér – csipkebetétes – kötény. Hátul a vállra tűzve, színes, virághímzéses szalagok, a fejen keskeny, kör alakú gyöngyös párta, melynek fedőjére egy pár vállig, és egy pár szoknya aljig érő széles piros szalag van tűzve. Lábukon fekete, lágyszárú csizma, vagy magas szárú, fekete, fűzős cipő van.

Idős asszonyok viselete: fekete vagy sötétkék bársonyszoknya, fehér ing, a szoknya anyagából készült mellény, fejen sötétkék bársonyból készült virághímzéses és dúsan rojtozott fejkendő. Lábon magas szárú fekete fűzős cipő.

A férfiak régebbi viselete: a szűk szárú, fehér posztóból készült „bukszi”, fehér ing (csuklóban bő), magas gallérjára fekete selyemből készült nyakravalót kötöttek (szász hajtás). Fekete lájbi, és fekete posztóból, báránybőr galléros gujbi, melyhez szőrsapkát vagy szőrkalapot viseltek (fekete színű). Lábon fekete csizma. Később a bukszit a fekete szövetből készült csizmanadrág váltotta fel.

A XX. század negyedik évtizedéig a férfi ünnepi viselet jellegzetes darabja volt a fekete posztóból készült, lábszárközépig érő szakmány, mely kimondottan templomi viselet volt. Hosszú és bő ujja csupán dísze volt a szakmánynak, mivel azt válla vetve viselték. A szakmányt a legény konfirmáláskor ölthette magára először. A ’30-as évek elején a szokmányt már egyre kevesebben öltötték magukra, mondván, hogy az fölösleges ruhadarab, előállítása pedig nagyon költséges. Így néhány év alatt a szokmány teljes mértékben eltűnt.

A zselyki népviselettel kapcsolatban meg kell említenünk, mint különlegességet, hogy az eredeti menyasszonyi öltözet színe a fekete volt. A menyasszony öltözetében a fehér színt csupán a fejet övező mirtuszkoszorú képviselte.

Az asszonyok téli viseletéhez tartozott a fekete anyagból készült, gallér nélküli, karcsúsított és fekete gyönggyel hímzett gujbi (ujjas).

A házi szövéshez használt szövőszéket asztalvátának vagyosztovátának is nevezik. Bükkfából készült szerkezet, melyet a zselyki ezermesterek házilag állítottak elő.

Az asztalváta elülső része az alsó és felső „hasajó”- ból áll. Az alsóra a megszőtt vászon tekerődik, a felsőn a vászon át van vetve.

A nyújtó fonalat „pankastar”-hoz kötik (fapálca, 75-80 cm hosszú) és így tekerik föl a „tekerő rúd”-ra. A pankastart még papné segginek is nevezik. Amikor a fonal elfogy, vagyis a pankastar a nyüsthöz ér, azt mondják, hogy „felfardult a papné segge”.

A nyújtó fonalat a nyüstökön, illetve a bordán át dugdossák. Ezt a műveletet „fogdosásnak” nevezik. A nyüst és a borda mértékegysége a „pászma”. Egy pászmában 30 szál (hurok) van. Ugyanennyi a „fogak” száma a bordában. Van hetes (210 fogú), kilences (270 fogú), tízes (300 fogú), tizenegyes (330 fogú), tizenkettes (360 fogú) és tizenhatos (480 fogú) borda. A hetes bordával kendőket, a kilences és tízessel zsákvásznat, a tizenegy és tizenkettessel mintás abroszokat, terítőket, a tizenhatossal alsólepedőt szőnek.

A nyújtó fonalon keresztülmenő szálat „verőnek” vagy „verőszálnak” nevezik. A verőszálat „vetőrlő” viszi.

A nyüstök, illetve nyüstpárok váltómozgását „lábítók” teszik lehetővé. A nyüstök a nyüstkarikára vannak függesztve, amit „sikóttyú”-nak is neveznek.

A nyújtó fonalat kenővel bekenik, amitől fényes és puha lesz. A kenő összetétele: fagyott töknek a bele vagy forró, hagymás lével leöntött korpa. A kenő anyagába lenmagot is szoktak főzni, mert ettől puhább a vászon.

A szövőszékről levett vásznat vízben áztatják (feloldja a kenőt), majd kisulykolják és a napra teszik száradni. A sulykolást „sujak”-kal végzik „sujkaló padan”. Miután a vászon megszárad, meghúzzák, majd kétrét fogják s a „serítő fára” szorosan felcsavarják. Csavarás közben sulyokkal ütögetik, amitől a vászon kisimul. Egy vég felcsavart vászonnak „bog” a neve.

Zselyki vászonfélék:

Elegyített vászan – a nyújtójának 1/3-a kender, a többi gyapot; a verőszál gyapot. Férfi és női inget készítenek belőle, de keresztszemes hímzésre is használják;

Elegyítetlen vászan – nyújtója kender, verője gyapot. Alsónadrágot, lepedőt, durvább törölközőt készítenek belőle;

nígynyüstes vászan – szösz a nyújtója, s csepű a verője. Zsák és lepedő készül belőle;

nígynyüstes gyapatvászan – úgy a nyújtó, mint a verő gyapot. „Abrasznak val vászan”-nak is nevezik.

A zselyki asszonyok nemcsak vásznat, hanem posztót is szőttek. Ilyen volt a harisnyának való fehér posztó, mely „tisztán” gyapjúból készült és a fekete posztó, melynek nyújtója fekete gyapot, verője pedig gyapjú volt.

Szövési minták:

bendős – négynyüstös, apró, a méhsejthez hasonló minta; nyújtója gyapot, verője gyapjú, abrosznak való;

koszorús – négynyüstös, koszorú alakú minta, abrosz és ágyneműnek való;

kockás – négynyüstös minta, abrosznak való;

táblás – ötnyüstös vászon (ötödik a zárónyüst), terítők, abrosz részére;

rudas – négynyüstös, törülközőnek való minta;

fenyőágas – négynyüstös, törülközőnek való minta.

Zselyken a házi szövésről már csak múlt időben lehet beszélni. Ennek eltűnése következtében megszűnt a kender termesztése is. A háziszőttes vásznakat teljesen kiszorította a textilipar.

(Forrás: Wass György: Zselyk)