Egy 1230-ból származó írott emlék¹ arról tanúskodik, hogy Sajószentandráson már abban az időben léteztek gyümölcsös kertek. Egyes falvak határnevei, mint pl. Kertekmegett, Körtefáknál, Almafák rétje, Szilvafáknál, Szilváskert, a zselyki Szilváskert, bizonyítják, hogy vidékünkön a gyümölcstermesztésnek több évszázados múltja van.

J. Böhm 1867-ben kiadott monografikus írásából kiderül, hogy a XIII. században zajlott mongol-tatár dúlások annyira tönkretették e vidéken lévő feudális domíniumok és parasztbirtokok gyümölcsöseit, hogy egy teljes évszázad kellett a kár pótlására.

A XVI. századból eredő adatok alapján² besztercei kereskedők több ízben küldtek Petru Rares, Moldva fejedelmének és több odavaló bojárnak ajándékként aszalt szilvát, hogy ezzel arra késztessék őket, hogy a besztercei disztriktummal a kereskedelmi kapcsolataikat minél jobban kiépítsék. A fejedelem írnoka Bartolomei, 1526-ban arra kéri a rettegieket³, küldjenek minél több besztercei gyümölcsöt (fruges).

Beszterce városa élénk aszaltszilva-kereskedelmet folytatott Európa különböző városaival, melyben az akkori „Fekete sas” nevet viselő besztercei gyógyszertárnak vezető szerepe volt. 4

N. Iorga, román történész írásából kitűnik, hogy 1566-ban Alexandru Lapusneanu, Moldva fejedelme kéri Beszterce bíróját, küldjön neki aszalt szilvár és „agna vitae”-t (élet vizét) – így nevezték egykor a besztercei szilvából főzött pálinkát. A küldeményt, (két hordó szilvóriumot) szigorú fegyveres kíséret mellett vitték, s a fejedelem 600 aranydukátot fizetett érte. 5

Néhány helyi vonatkozású adat:

A múlt század házait úgy építették, hogy abban helyt kapjon egy kis kamra, melyet „főzőnek” később „sandinak” neveztek. Sandinak nevezik azt a kis kamrát, – nagy fészer -, amelyben a pálinkafőző üst működik. Lehetett a lakóház különálló része, vagy valamelyik melléképület toldaléka. Neve azt sugallja, hogy idegen szem elől rejtett helyről van szó. A sandi igen jelentős háziiparnak a pálinkafőzésnek a műhelye. Mivel ennek alapját a gyümölcs, főleg a szilvatermesztés képezi, érdemes néhány írott emléket figyelembe venni.

A múlt század derekán az írott emlék 6 „majdnem minden házban létező 24-36 kupás pálinkafőző üstről” írt.

A századfordulókor kb. 90 üst működött a faluban. 7

A pálinkafőzés főbb mozzanatai Zselyken a következők:

A főzésre szánt gyümölcsöt tágas faedényekben (hordók, csebrek, szüretelőkádak) 4-5 hétig erjesztik. Az erjesztett masszát „cefre”-nek nevezik. Ezt a „főzőüstben” addig főzik, míg szesztartalma van. Az így nyert párlatot „virics”-nek nevezik. A szesztartalom nélkül visszamaradt cefre neve: „dahat”. A viricset újból kifőzik a „tisztáló üstben”. A művelet a „tisztálás”. Ennek első csepjeit, a „rezest” külön edényben fogják fel, de sem íze, sem nagyfokú szesztartalma miatt (kb 80-85 º) fogyasztásra nem alkalmas. Ami a rezs után folyik, az már a fogyasztható pálinka. Ennek ereje maximálisan 52-54º. Szesztartalmát a lepárlás alatt szeszfokolóval („fakaló”-val) ellenőrzik. A tisztálás utolsó cseppjeit „utoj”-nak, az üstben visszamaradt folyadékot „ajbar”-nak nevezik. Ez utóbbi kettőt és a rezest házi gyógyszerként használják. Gyulladásos daganatokat, vagy reumás testrészt dörzsölnek be vele.

Zselyken a pálinkát kisebb méretű, eperfából készült hordókban tárolják. Véleményük szerint ez a „legalkalmasabb edény, ettől lesz a pálinkának aranyos színe”.

Ha valaki felteszi zselyki embernek a kérdést: „Mióta főznek pálinkát a faluban?”, a felelet biztosan ez: „Mióta a világ”. Bár az élő szájhagyomány, és írott emlékek csak a múlt század dolgairól tudnak, kétségtelen, hogy ez a komoly anyagi hasznot hozó háziipar már jóval azelőtt ismert volt.

A helybeli írott emlékek első ízben 1820-ban tesznek említést a pálinkafőzéssel kapcsolatban. Az egyházi Emlékkönyv8 consistoriális ülésről tanúskodik, melyben azt a „régi és alávaló szokás-”t vitatta, mely szerint a „gazdák a magok pálinkájokat vasárnapon szokták vinni eladni…Az határozódott meg, hogy az egyházfiak vigyázó szemmel legyenek az ilyen vasárnap rontók ellen.”.

1831-ből eredő írott hagyományból9 kitűnik, hogy a vasárnapi pálinkaeladás minden intézkedés ellenére, még nagyobb méreteket öltött, s ezért az egyházi consistorium 24 forint bírságot állapított meg egyszeri kihágásért. Igen drasztikus intézkedés volt, de nyoma sincs az alkalmazásáról.

Idők folyamán a pénzügyi hatalmi szervek intézkedésekkel, törvényekkel igyekeztek a pálinkafőzést bizonyos keretek közé szorítani. Megkövetelték pl. az üstök tulajdonosaitól, hogy „szeszfőzde” feliratú táblát függesszenek lakóházaik utca felőli falára. Ennek az intézkedésnek a gazdák egyharmada sem tett eleget. De a súlyosabb büntetést kilátásba helyező törvényeket sem vették komolyan. A megengedett kereteket túllépték, s a hatósági emberek éberségét igyekeztek kijátszani. A falu egyetlen bejáratát könnyű volt megfigyelés alatt tartani. Kitűnő helyet kínált erre a „Térmány” nevű magaslat és a „Badankút oldal”. Itt feltűnés nélkül lehetett libát legeltetni, s innen a kiáltó szó is behallatszott a faluba. „Ha látsz valakit, hogy jű a kút elé, kiabálsz!” – hangzott a libapásztoroknak szóló utasítás. Így nem csoda, ha a fináncok a által szervezett ellenőrzések túlnyomó többsége kudarcba fulladt.

A környék piacain mindig keletje volt a házilag készített pálinkának. A zselykiek inkább a tekei hetivásáron üzleteltek, s ha nem voltak túl szigorú rendszabályok, elvegyültek a vásárosok közt, s fennhangon kínálták a keresett portékát. „Kupáva is csuporra is!” (Kupával is csuporral is!) kiáltozták

(Forrás: Wass György: Zselyk)