A zselyki cserépkészítésnek több mint másfél századnyi múltja van. Magyarosi Mihály, falusi nevén vénbájer honosította meg. Nevezett a besztercei cserépégetőknél dolgozott, mint napszámos. Itt tanulta a cserépkészítésnek a módját. Kezdetben csak ő és a családja készített cserepet. Néhány év alatt vagyont gyűjtött. Néhány család kivételével a falu lakossága megtanulta a cserépkészítést. A népesebb családok évente 40-50 ezer, sőt, ennél is több cserepet gyártottak.
A környék, a mezőség falvainak lakói szívesen vásárolták a jó minőségű, pikkely formájú zselyki cserepet. De eljutott a cserép Szamosújvárra, Szászrégenbe, Marosvásárhelyre, sőt, még Kolozsvárra is. A kolozsvári evangélikus templom is zselyki cseréppel van fedve.
A cserépkészítés nehézsége felmérhető: egyetlen cserép formálásakor a készítőnek háromszor kell lehajolnia. A jó cserépkészítő naponta 400-500 darabot, sőt ennél is többet kitapos.
A cserépkészítő helyet cserépcsűrnek nevezik, mely szérűből, csűrből és égetőkemencéből áll. A szérű kb. 9-10 m hosszú és 6-8 m széles lesimított és fövénnyel behintett hely, ahol a formából kiütött cserép szárad. A csűr falak nélküli fedeles építmény, melynek fele az égető kemence fölött van, másik fele a kiégetett cserép tárolására szolgál.
A cserép nyersanyagát, a fehérítőt ősszel a fagy beállta előtt kell kitermelni, halomba rakni. Ez télen megfagy, s amikor feldolgozásra kerül, könnyen „dagasztható”. Az agyagot az „agyaglyukban” lábbal dagasztják (vizet adagolva) mígnem csomótlan lesz. Úgy a fehérítő kitermelését, mint a dagasztást férfi végzi. A formálásra kész agyagot nagyobb tömbökben a munkaasztalra teszik. Az asztal kb. 2,5 m hosszú, és 0,8-1 m széles. Az agyagtömbből zsineggel vagy fémhuzallal vágják le a cseréphez szükséges mennyiséget. Ezt ormába nyomkodják kézzel, majd lábbal tapossák. A formát előzőleg fövénnyel hintik be, hogy ne tapadjon hozzá az agyag. A taposás után a forma újból az asztalra kerül, ahol a kidudorodó részeket zsineggel leszelik, majd egy fakéssel (simító) lesimítják. Ezután a formából a cserepet kiütik. Ezt a műveletet gyermek is végezheti.
A cserép a szérűn szárad, míg megkeményszik. Ezután felszedik és páncélba rakják, (egy páncélban 1000-1200 db cserép van).
Ezután az égetés következik. A kemence 6-8 m hosszú, 4-5 m széles téglafalú építmény, és kb. 2-2,5 m mélyen a földbe van ásva. A kemence aljában téglahasábok vannak (lovak), ezekre rakják az égetni való cserepet. Egy kemencében 8-10 ló van. Alul két tűzlyuk van.
Egy kemence (10 lovas) bogadó képessége 7000-8000 cserép. Két-három napon át éjjel-nappal tüzelnek „míg a tűz e nem jű a kemence tetejibe”. Ekkor leföldelik és lassú tűzzel tovább fűtik, amíg a föld megszárad, s a tűz átüt a földelésen. Ezután a földelést téglával besikárolják, (tapasztják), s néhány napig kotolni hagyják. Végül a földelésen több lyukat csinálnak, hogy a cserép kihűljön.
Nagyobb mennyiségű cserépért a vevő házhoz jött. A megrendelésre szerződést kötöttek. S ha „minden bévágatt”, akkor azt mondták, „érdemes vót küszkelődni”.
A cserépkészítést az időjárás befolyásolja. A szérűre kirakott, száradni való cserepen az esőcsepp nyomot hagy. Megtörténik, hogy az esőverte cserepet össze kell gyúrni, és újból formálni.
A falu határában négy cserépcsűr volt: három közös és egy községi tulajdonban. A cserépcsűrök tulajdonosai írásbeli egyezményt kötöttek, melyben rögzítették a tulajdonos jogait és kötelességeit.
Alább ismertetünk egy 1866-ból való egyezményt:
A bevezető részben az időpont (1866. június 23.) van megjelölve és a cserépcsűr helye. (Fődhídná).
Az első pontban a társulat tagjai vannak felsorolva.
A második pont rögzíti, hogy a társulat hét tagja cserépcsűrt épített és megvásárolták örök áron a csűr melletti „jószágat” (földet) Göntzel Józseftől. A vételárat a hét gazda fizette egyenlő arányban.
A harmadik pont megállapítja, hogy a megvásárolt területet felosztják hét egyenlő részre, minden tag köteles a maga részét rendben tartani. Mivel a felosztott helyek fekvése nem egyforma, s hogy ebből senkinek kára ne legyen, a részeket évenként egymás közt cserélik.
A negyedik pont megállapítja annak szükségét, hogy a tagság bizonyos rendtartással használja a cserépcsűrt.
Az ötödik pontban rögzítve van, hogy minden tagnak jogában áll évenként egyszer igénybe venni a kemencét, fizetés nélkül.
Ha valaki több ízben akar égetni, minden ezer cserép után 12 krajcárt fizet. A határozat e pontja érvényes téglára, cserépre egyaránt. Az így begyűlt pénzt a cserépcsűr karbantartására, esetleg bővítésére fordítják.
A kemence használatáért járó díjat minden tag köteles kifizetni és a „felhatalmazó” előtt beszámolni. Senki a cserepét nem szállíthatja el a csűrtől, míg a megfelelő díjat ki nem fizeti.
A hatodik pont az esetleges károkra vonatkozik. Ezeket az köteles kifizetni, akinél a kárt megállapították.
A hetedik pont kimondja, hogy a kemencét az használja előbb, aki egy kemencére való cserepet elkészített. Ha több tag ugyanazon időben készül el, akkor sorshúzással (nyílhúzással) döntenek.
A nyolcadik pontban rögzítették az égetési és kirakási munkálatok határidejét. Az égetés, berakással együtt, hét nap alatt kell végbemenjen. A kihűlésre és kirakásra összesen 13 nap elegendő kell legyen. Minden napi késésért 1 forint büntetés fizetendő.
A kilencedik pont a sürgős tennivalókra vonatkozik. Ha nagyobb és sürgős javításra van szükség, minden tag köteles kimenni a helyszínre, ellenkező esetben kisebb baj esetén 10 krajcár, egész napot igénybe vevő javításért 30 krajcár büntetés fizetendő.
A tizedik pont kimondja, hogy Göntzel Józsefet rendes tagnak tekintik, mivel a csűr melletti földjét a társulatnak eladta. Nevezettet arra kötelezik, hogy „be ke avassa magát”, vagyis áldomást kell fizessen.
Végül az aláírások következnek: Magyarosi Mihály vénbájer, Magyarosi András, Hunyadi József, Magyarosi István, Hunyadi Kata, Magyarosi Mihály, Kiss János és Göntzel János.
A zselykiek téglát is készítettek, de csak saját részükre, mondván, hogy a téglakészítés nem olyan „jó geseft”, mint a cserépkészítés.
A cseréppel való vásároskodásnak az anyagi hasznon kívül volt egy másik pozitív oldala: a zselykieket kimozdította otthonaikból, az úton szerzett tapasztalataikat itthon megvitatták, s a hasznosat igyekeztek megvalósítani.
(Forrás: Wass György: Zselyk)